A kisbéri félvér az Osztrák- Magyar Monarchia legkiválóbb, megjelenésében nemes, elegáns, szívós és kitartó huszártiszti hátaslova volt. Tenyésztése 1853-ban kezdődött Kisbéren, a Batthyány birtokon. Ferenc József császár egy nemes vérű, katonai ménes kialakítását rendelte el, mely magas vérhányadban rendelkezik angol telivér ősökkel. A gondosan válogatott kancaanyagnak és a kiváló telivér mének hatásának köszönhetően hamarosan kialakult egy az angol telivérhez közel álló, de tömegesebb, kiegyensúlyozottabb, jobb munkakészségű hátasló, melyet a település után kisbérinek neveztek el. A kiegyezés után a ménes irányítását Kozma Ferencre bízták, aki nagy hangsúlyt fektetett a legjobb egyedek kiválasztására és a párosítási terv elkészítésére. A II. világháború előtt a mozgás javításának céljából import trakehneni méneket hoztak be a tenyésztésbe. A fajta hazai és nemzetközi viszonylatban is számtalan sikert ért el távlovaglásban, díjugratásban, díjlovaglásban és a lovassportok királyának tartott military-ban egyaránt. A második világháború azonban itt is hatalmas károkat okozott. A háborús események hatására 1944-ben a ménes állományát kettéosztották. Egyik felét az ország különböző uradalmaiban helyezték el, míg a másik felét Bajorországba evakuálták. Ez utóbbi állományból a ménes egy része 1945-ben hadizsákmányként az Egyesült Államokba került. 1948-ban 150 kisbéri tért haza Bajorországból, majd 1954-ben a sárvári ménes kancáival és a méntelepeken fellelt ménekkel megkezdődött a fajta regenerálása. Sikerült a hajdani híres törzsek jórészét újraéleszteni és a fajta tenyésztését az egyre inkább előtérbe kerülő sportkövetelmények felé irányítani. 1962-től az állami szerepvállalás erős csökkenésével egyidejűleg meggondolatlan és megállíthatatlan keresztezési hullám indult el az országban, amely az 1970-es évek végére
1989-ben alig 100 kancával országos szinten elkezdődött a fajta újratenyésztése. A Magyar Országgyűlés a 32/2004. (IV. 19.) OGY határozat alapján a kisbéri félvért nemzeti kinccsé nyilvánította.
A kisbéri egy nemes megjelenésű, kitűnő hátas- és könnyű fogatos ló, mely kiváló külső és belső értékmérő tulajdonságainak köszönhetően a legtöbb sportágban és szabadidős lovaglás céljára is jól használható. Egyszerre nyugodt vérmérsékletű, robbanékony és acélos.
A fajta leggyakoribb színe a sárga és a pej, de előfordul feketében és szürkében is. Feje nemes, egyenes profilvonalú, szemei nagyok, kifejezőek. Nyaka hosszú, jól ívelt, középmagasan illesztett. Marja magas, háta és fara jól izmolt, lapockája dőlt.